Igy indulának el körösztény vitézek
Eggyütt Zrini gróffal, szép zászlós seregek;
Délután az óra már ütött kettőt meg,
Lobognak az zászlók, fénlenek fegyverek.

A „Lobognak az zászlók, fénlenek fegyverek” nem kitüntetett helyzetben levő sor, éppen ezért arra lehet példa, hogy a költemény (amelyikben figyelmeztetés nélkül áll rengeteg hasonló sor) aligha nevezhető rossznak. Nem független ettől az, hogy ez a sor (ha jól érzem) nem viszi sehová a történetet, nem lép (nem mond-) sem előre, sem hátra, egy pillanatnyi képi megállót biztosít az olvasónak; azaz itt elbámulhatunk a lobogáson, a fénylésen és az alliteráción, és nem vonnak tovább a Cselekmény felé. Vannak elbeszélők, akik csak vonszolni és rángatni képesek olvasójukat, nem állítom (főleg egy ének olvasása alapján nem) hogy Zrínyi mentes lenne ettől, ám itt kimondottan jól osztja a történetet. (Ezzel nem szeretném azt sugallni, hogy az elbeszélés vonó vagy ellenkezőleg, vonszoló jellege megmagyarázható lenne hasonló megállók megfelelő vagy nem megfelelő elhelyezésével.)

Hú, de jó ez. Jó ez a sor nagyon. Van egy elbeszélésünk, versben, minden sora előtt az a kérdés tevődik fel: “Mi történik?”, és ezen a helyen az a versszaknak a válasza, hogy

“indulnak -

a seregek -

délután kettő óra van, és -

lobognak az zászlók, fénlenek fegyverek”

Ez egy kicsit jó. És ami kicsit jó, az nagyon jó (vö. a nyitó bejegyzés).

Az írónak nem dolga, hogy elkábítsa vagy szerelmessé tegye az olvasót, az viszont igen, hogy helyesen mérje fel a közönség és az ő közötte fennálló távot és teret. „Ez alatt azt értem”, mondhatná talán Arisztotelész, viszont nem mondhatom én, legalábbis most nem. Mert az írói hitel a szöveg lélegzete, így ez, azon belül, az őszinte arckifejezés kérdése, meg a hanghordozásé.

A beszélő és a hallgatóság közötti tér minden látszat szerint változik, ezért Arisztotelész máshogy szólítja meg az olvasót, mint én, és talán én is máshogy szólalok meg holnap.

A szöveg, számomra, néha, úgy tűnik, hogy szinte nem is több, mint az ellenszenvesség leküzdése. Ilyen módon tehát kivonó jellegű munka, mint a szobrászat.

Először kettő bekezdést írtam, az egyik fölé címnek azt írtam hogy Az olvasóhoz való örök viszony, a párja fölé meg Az örök olvasóhoz való viszony, de a szembeállítás nem volt elég erős hogy meg is jegyezzem, úgyhogy mire befejeztem az elsőt, a másodikra már nem emlékeztem világosan; gyenge lett, utólag kihúztam.

*

Avraham töprengve ballag tovább, az ördög ért itt valamit. Csupa sötét indulat, csupa tisztátalan, undok, fenyegető titok. És máris új meglepetés éri. Az utcai lámpa alatt a falon még nedves, fehér plakát világít. “A Nemzeti Katonai Szervezet hadijelentése – olvassa Avraham. – Áv hónap tizennyolcadikán. A Nemzeti Katonai Szervezet letartóztatta és hadbíróság elé állította
Sergeant William Mosedale-t
Sergeant Charles Couttst
Sergeant James Carpentert,
a betolakodók rendőrségének altisztjait.
A Nemzeti Katonai Szervezet hadbírósága mind a három altisztet
1. az országban való illegális tartózkodás
2. tiltott fegyverviselés
vádja alapján a mai napon kötél általi halálra ítélte.
Titusz fiai, takarodjatok megszentelt országunkból!”
Avraham szeme rátapad Mosedale nevére, mely mintha kiragyogna a kezdetlegesen nyomott, fehér falragaszból. S maga előtt látja az angol kamaszképét. Mi mindenen mehetett keresztül ez a szegény ségec, gondolja kínlódva, három nap alatt mi minden történhetett vele, amiből semmit sem értett ez a szegény szerencsétlen. Úristen, csak már reggel lenne, ez a sötétség megőrjíti, titokzatos árnyakat lát elsuhanni az utca végén, már azt sem tudja, valóban látja-e, vagy csak képzelődik, ez az egész nap, ez az ocsmány negyed, az irtózatos plakát, minden valószínűtlenül kavarog az agyában, s most újra érzi a gyilkos fáradtságot, a néhány lépést a rozzant szállodáig tántorogva teszi meg. A kapu fölött kis piros lámpák világítják meg a cégtáblát: “Hotel Isztambul. Tulajdonos: Belfuria Araniasz.”
Avraham többször kopog a régimódi, bronz kopogtatóval, míg végre nyílik a kapu, s minden erejét össze kell szednie, hogy ki tudja nyögni a három szót: Szobát szeretnék éjszakára.
A középkorú, álmatag nő, aki a kaput kinyitotta, bizalmatlanul méregeti Avrahamot, azután int, hogy kövesse. Hosszú, homályos folyosón mennek végig, és egy kivilágított, nagyobb helyiségbe lépnek, a padlót, a falakat kopott keleti szőnyegek borítják zsúfolásig. Középen, egy hosszú asztalon, kusza rendetlenségben kávéscsészék, édességek, gyümölcsöstál, az asztal mellett, agyonpárnázott karosszékben egy természetellenesen elhízott öregasszony ül mozdulatlanul, szájában a földön álló díszes vízipipa szívókája. Sötét bőrű arca csupa ránc, mintha sűrűn, vékonyan tussal vonalazták volna be.
- Vendég jött, Balfuria – mondja a fiatalabbik nő, s arca, hangja maga az elnyűttség és reménytelenség.
Az öregasszony, mintha nem is élne, nyitott, fekete szemével mereven a fal egyik pontját bámulja, s alig észrevehetően bólint. Az orrából szálldogáló füst édeskés illata betölti a helyiséget.
- Az udvari szobát adom neki, Balfuria.
Az öregasszony ismét bólint.
- Igen, Gabriela, édes – mondja halk, affektált kislányhangon, s ajkai köré a hasismámor torz mosolyt rajzol.
- Előre kell fizetni – fordul Avraham felé Gabriela -, harminc piaszter. Tegye az asztalra, és jöjjön velem.
A gazda alig lát már a fáradtságtól, leteszi a pénzt, és botorkál a nő után, vissza a folyosóra.
A szoba hűvös és dohos, a falakon sűrű penészfoltok. Rézágy, áthúzatlan párnával, rongyos pokróccal, törött szék, egy zsámolyon lavór, ez az egész berendezés.
Gabriela kimegy, egy agyagkorsóban vizet hoz valahonnan, a lavórba tölti.
- Most menjen ki, ha kell – mondja miközben a lavórral foglalatoskodik. – Kivezetem az udvarra. Egyedül nem találja meg.
A válasz egy nyögés és egy horkanás. Avraham nyitott szájjal, ruhástól fekszik az ágyon, lába lelóg a földre.
Gabriela közel lép hozzá, nézi a gyűrött arcot.
- Micsoda népek vannak – morogja, azután lehúzza Avraham cipőit, lábát az ágyra fekteti, betakarja.

Remek eljárás. Kitűnően röhejes. Komolyan veszett jó!

(Kardos G. György: Avraham Bogatir hét napja, Magvető, hetedik kiadás, 184-187)

*

Szétvert próza. Kísérlet a címre. Mi az hogy kísérlet, röfögte Otília, s ezt követően kezébe vett egy szál sült krumplit. Mi az hogy mi az, tette hozzá, és rázogatni kezdte írásképtelen tollát. Ez a próza kalapáccsal van szétverve, szétrugdosott, szétszórt próza. Kiterült próza. Lerombolt és darabokká tört próza.
Úgyhogy, röffent újfent Otília, azt a látszatot kelti, mintha már összerakták volna egyszer. Pedig engem sose raktak össze. Aha! Nem ők, hanem én.
Akár az értéktelen szemét is többet érhet, előre írt mondatok, galambganéj, hullapróza, simán.

Az olyan zilált, gyagyás szöveg, mint ez, arra játszik rá, hogy mintha nyomaiban lehetne értelmes is, és valamit el tudna beszélni; ám a nyomok megmaradnak nyomoknak, az egész pedig összefűzhetetlen lesz. A beszélő szólam, amihez az Otília keresztnév tartozik, durván elveszíti az értelem és a fogalmak fonalát, a megjelenő képek benyomásrohamokban követik egymást. Ebből egy értelmezési és cselekvési kísérlet bontakozik ki, a bizonytalan és szószátyár elbeszélő-főszereplő kísérlete arra, hogy valamilyen értelemhez jusson; a kísérletből annyi látszik, hogy sikertelen. Vagyis ez egy értelmetlen szöveg.
A képek és szövegtörmelékek hatásába ez az értelmetlenség alaposan belejátszik. Legalábbis úgy tűnik, hogy a történet-nyomok csábító hatását részben pont az értelmezhetetlenség adja. A mondat még önmagában a legértelmesebb, önmagán kívül pedig alig vagy egyáltalán nem, mivel nincs rajta kívül tágabb környezet, nincs egész értelem, ami meghatározná a részeket.
A Brooks-Warren szerzők Understanding Poetry című könyvében belebotlottam egy idevágó részbe:

“Hinx, minx, the old witch winks,
The fat begins to fry.
There’s nobody home but Jumping Joan
And Father, and Mother, and I.

Here we find only teasing hints of a story, and the hints don’t make sense. True, they are provocative, they set the imagination working, but what we are left with is the chime of language in a verbal structure: that is, because the teasing possibilities of sense really come to nothing, the purely verbal effects are more sharply accentuated than if there were no hints of meaning at all.”
Körülbelül: “Csak a történet csalogató nyomaira találunk, és ezeknek a nyomoknak semmi értelme. Igaz hogy ingerlőek, ráveszik a képzeletet hogy elinduljon, ám ami nekünk marad, az mindössze a nyelv csilingelése a szerkezetben: mivel a lehetséges jelentés csalogatása végül semmibe érkezik, a tisztán nyelvi hatásoknak nagyobb hangsúlya lesz mintha nem is lennének az értelem-nyomok.” (Cleanth Brooks – Robert Penn Warren: Understanding poetry fourth edition 1976 Holt, Rinehart and Winston p.3.)
Szóval a jól hangzó értelmetlenségekben (homályosságokban) talán az értelmetlenség jóhangzása működik. A leghangzatosabb az üres mondat.

Otília talán egyetlen nyilvánvaló tulajdonsága az, hogy bizonytalan. Az elképzelhető szereplőről a hozzá kapcsolódó szólamból tudunk meg dolgokat, és ebben a szólamban szinte minden szét van verve. Az Otília nevű beszélő, bárkit jelentsen is, állandóan kisiklik az értelemből. Nem alatta marad, hiszen nincs a szövegben okosabb tudat, amihez képest ő ostoba lenne, hanem mellélép, bele a zagyvaságba. Látványosan kifejezi az összefüggéstelenséget, amit, most mondjuk így, tapasztal.
Így a dolog szétválik Otíliára, a meglehetősen érdemtelen személyre, és az egyébként, valahol máshol, létező és felfogható összefüggésre és értelemre. Azt hiszem hogy ebben van a szétzagyvált szöveg egyik értéktételezése: a sok szempontból dicsérhetetlen szereplő, a vonzó emberi jellegnek némileg híján levő, semmilyen bemutatható teljesítményre nem képes és egyáltalán mondani való gondolattal sem rendelkező személy létezése érték, elkülönülve az elérendő (teljesítendő) értékektől. Egyszerűen mert nem az értelem beszél, hanem az Otília-szólam. (Kicsit pontosabban, az Otília-szólam elhatárolgatja magát az értelemtől. Mellé is esik, meg le is mond róla.)

A felüljárónál light kólát osztogatnak, nem szeretem a light kólát, jegyzi meg Otília, és elvesz egyet amikor feléje nyújtják, dehát ezt te nem szereted! persze, de én nem vagyok.

Az ilyen lecsupaszítástól a szöveg téttelenné válik. A beszélő visszalép attól az alapvető igénytől, hogy a történetet, az értelmet diktálja. Az Otília keresztnevű szólam beszél ugyan, tehát már vállalja önmagát, de nem használja a nyelvet arra, hogy összefüggéseket képezzen. Valamit beszél, de nem fejezi ki önmagát, nem mond semmit stb. Ez a visszavonása ennek az igénynek nyugodttá teszi a szöveget.  (Az a közhely ragadt meg a fejemben ezzel kapcsolatban, hogy “Itt is élnek emberek”. Mintha csak annyit akarna megmutatni, hogy az értelemnek, a cselekvésnek, az egyéniségnek az igényein még mindig kívül van a létezés!)
A próza nagy része szemétből van, egyfelől maga a különböző helyekről megismerhető jelmondatok törmeléke szemétszerű, másfelől a használhatatlanság kiterjed az egész szövegre, mivel olyan részekre esik szét, amiknek nincs egésze; akkor milyen részek egyáltalán? Eleve rendeltetés nélküliek.

Mintha nem, mintha nem, érvelt Otília énekhangon, a rádióból pöce alkoholzene szólt, mármint bűzlött, röfögte Otília, kisminkelt zene, holnapra avítt már poshadtalkohol-szagú, végzett már? kiabált Otília öccse. Első próbálkozások saját füstben, meggondolatlan hangzó: írni: hajat hullatni, írok: vakarom a fejem. Óvatosan és a tányér fölé hajolva evett, bánatosan felvonta a szemöldökét s a szoba sarkában egy arcot bámult amelyet igen szeretett volna elkerülni, a saját gondterhelt alább még posványosabb arca volt, s mindeközben úgy érezte, feltételezte, úgy találta, röffent Otília, hogy nagyon vágyik, méghozzá szomjasan, a szerelemre, mindenható szerelemre, ám ennek szürreális szinonímái vannak, meglehet hogy pontatlan így. Mire vágyik Otília?
Próbálkozások személytelen füstben, azzal az érzéssel, ami igen keserű, hogy mindent magam alakítok ki, teljesen egyedül, de lám, máris tönkretettem.

Még egy sejtésem van. Amikor a szétvert szöveg elbeszélő szólama lemond az összefüggő beszédről, akkor mintha közelítene az olvasóhoz (egy kettős mozgással: távolodom az elbeszéléstől, közeledem az olvasóhoz). Van ugyanis az elbeszélő, a közönség, meg a köztük levő tér (az egymáshoz való viszonyuk). Az elbeszélésre való képtelenség – a mondatok használatának kudarca – mintha közelítés lenne a közönséghez, azt a látszatot kelti, mintha a szólam szerzője átkelne egy választóvonalon az itteni oldalra. Otília átmászik a nyelven inneni oldalra. “Látod, ott a történet (a nyelv) – és itt vagyok én.” Legalábbis úgy tűnik, mintha.
A hosszabb szöveget PDF-ben csatolom a bejegyzéshez.  ->Szetvert proza.pdf

*

Csupa mindennapi dolog, amint látod; ha eszed volna, nevetnél rajta.

Ez a mondat úgy hangzik, mintha akár Flaubert-nél is olvashatnám.* És mintha azokról az elbeszélőkről szólna, akik szándékosan kegyetlenek a szereplőikkel és a történetükkel, és azon szórakoznak, hogy ezeket ostobának, szánalmasnak és közönségesnek mesélik el. Ők azok akiket általában tárgyilagosnak meg még inkább szenvtelennek neveznek. Az ilyenféle szöveg úgy adja elő a dicstelent, hogy az éppen nem különösnek, hanem szokásosnak, mindennapinak tűnik fel. Az elbeszélő hűvös és közönyös a szereplők kicsinyességével és a történet kiábrándító voltával szemben, minden felháborodott vagy undorodó kommentár nélkül vonultatja fel őket, így hátralép a dologtól, vagy hogy Flaubert-rel jöjjek: orvosilag észleli a dolgot, tehát az okosság pózába helyezkedik; és az ostobaság szórakoztatja az észt (a dühöngés is szórakozás! amennyiben esztétikai), lévén az ész egyedül az ostobasággal szemben.

A szórakoztató abban a hozzáállásban van, amely tulajdonképpen kegyetlenség: eszerint ha a dolog ilyen fonák és nyomorult, akkor még a legjobb ezt kiélezni, és nevetni, mert megtehetem. Azért lehet nevetni, mert akár nevetni is lehet; és mert a magára maradó ész szeret nevetni. Egyfajta írói keménykedés ez; hűvös legyen, legyen kegyetlen; hogy a kiábrándultság szórakozzon saját magán.

Az idézett mondatot illetően mindez félreolvasás, az eredeti hely Eötvös József regénye, a Magyarország 1514-ben, a fentebbi játék pedig a szöveg többi részeiből egyáltalán nem jelez vissza. A regény különben szép hamis romantikával van megírva, például titkolt igaz szerelemmel, amelyet társadalmi különbség akadályoz, legalább két hiánytalan erényű hőssel, bosszúért őrjöngő megcsalt lánnyal, holdfényben tett szerelmi vallomással és hasonlók.

Azt is lehet mondani, hogy XIX. századi regény esetében ez érthető. Bár attól, hogy valami történetileg megmagyarázható, még nem mondtunk semmit arról, hogy micsoda.

– Szóljon kend hamar; az istenért, kérem, ne gyötörjön tovább! – szólt Klári esdekelve. – Hát tulajdonképpen nincs semmi, amit mondhatnék – válaszolt amaz zavartan –, csak hogy Pál úrfitól egy levélkét hoztam, és hogy… – Ide a levéllel! – kiáltott az előbbi, s kiragadva azt Farkas kezéből, ki hozzá még néhány vigasztaló szót akart mondani, olvasni kezdett.

A levélnek tartalma ez vala:

„Hálátlannak, egykori szerelmedre érdemtelennek fogsz talán nevezni, midőn e sorokat olvasod; de bármiként fáj a gondolat, hogy az, kit e világon leginkább szerettem s fogok szeretni, így ítél felőlem: lelkiismeretem mondja, hogy e vádakat inkább érdemleném, ha a valóság bevallásával tovább késném. Nekünk el kell válnunk, Klárim! A boldog csalódás, melynek átengedők magunkat, nem tarthat tovább! ketté kell szakítani a láncot, melytől körülfonva oly boldognak éreztem magam. Amit hallál, igaz: Telegdi Frusinának jegyese vagyok. Nem szívem választását követem, azt jól tudod te, ki szerelmemet ismered. De vannak viszonyok, melyeket sérteni nem szabad. Atyám becsülete kívánja tőlem, hogy beváltsam szavát, mellyel engem még gyermekkoromban Telegdi leányával eljegyzett; s ha mindjárt éltem boldogságát kívánják el tőlem, midőnt ezt teszem: mégsem tagadhatom meg az áldozatot. Hogy szívem szerelme a tied marad; hogy bármi várjon reám, az életnek legboldogabb pillanatai azok leendnek mindég, melyeket szerelmednek emlékeivel tölthetek; hogy legforróbb óhajtásom az marad: vajha irántad határtalan ragaszkodásomat bármikor bebizonyíthassam, minek mondjam mindezt! hisz oly boldogtalan vagyok, hogy javadra nem is kívánhatok mást, mint hogy a szerencsétlent, ki nyugalmadat felzavarta, minél hamarább elfelejtsed, s mindazon szenvedések miatt, melyeket neked szerelmével akaratlanul okozott, ne őt, hanem boldogtalan végzetét átkozd. Isten veled! élj oly boldogul, minővé az szeretne tenni, ki, bárhová vezesse végzete, külső viszonyai által tőled elszakíttathatik, de szívében örökké az marad, aki volt, szerető Pálod.”

Ez volt a levél, melyet Pál, mielőtt elutazott, nem csekély kínok közt összefércelt, s melyet tízszer széttépve s újra kezdve, végre a jelen formában csak azért küldött el, mivel egy újnak s még édesebbnek írására ideje nem volt. Ha azonban Pál azt hivé, hogy szavak, bármi mesterileg választva, Klári érzelmeire e pillanatban hatással lehetnek, erősen csalódott. Az egész levélből Klári csak egyet értett, azt, hogy Pál Telegdi Frusinának jegyese. Mi köze volt neki a többihez?! Átfutá a levelet, ajkai elolvasák az érzelgő sorokat, a kifejezéseket, melyekkel kedvese búcsút vett: lelke csak az elválás keserűségét érzette; s midőn a levelet félretéve, szemeit ég felé emelé: arcán csak azon óriási fájdalom kifejezése látszott, melyet a világ minden szónoklata nem vigasztalhata többé. – Klári első pillanatban nyugodtabban viselé magát, mint szokott szenvedélyessége után ítélve, valaki gondolhatná. A csapás nehezebb volt, hogysem panaszra szót találna. De ki arcainak halotti halványságát s a remegést látta, mely tagjait elfogá: meggyőződhetett, hogy e nyugalom nem érzéketlenségnek eredménye. – Hát ez volt szerelmed? – szólt végre oly hangon, mely Farkas szemeibe könnyeket facsart – ez a becsület, melyre esküvél, hogy szavad lekötve nincs. – De az istenért – kérdé Erzsi, ki asszonyja fölgerjedési okát nem gyanítá –, mi történt, Klárikám? oly halvány, mint a halál. – Mi történt? – szólt emez keserűen – semmi, mi bámulásodat érdemlené. Egy polgárleány, ki elég bolond volt, hogy magát szerettetni higgye, s egy régi családú nemes úr, ki becsületszavára esküszik, hogy senkihez lekötve nincs, s azután írást ad magáról, hogy midőn ezt mondta, hazudott. Csupa mindennapi dolog, amint látod; ha eszed volna, nevetnél rajta.

(A következőkben a regény végkifejletére vonatkozó információ olvasható. Ilyesmi általában az egész blogon előfordul. Nem szeretnék senkinek előre-olvasásból fakadó problémát okozni, ezért kéretik óvatosnak lenni.)

Eötvös bevezet egy szerkezetet szerelmesekkel, hősökkel, egy őrjöngő üldözővel (a megcsalt polgárlány, Klári, aki miután elhagyják, hős-terminátorba fordul), általános fenyegetéssel a lázadó parasztsereg részéről; majd hátralép szereplőitől. A törtető minden korábbinál nagyobb dicsőségre emelkedik, megszabadul a becsapott lánytól és elveszi a hősnőt, az ország egyik legbefolyásosabb főurának lányát, ez rajongva lesz a kiváló ifjú felesége, az önfeláldozó reménytelen szerelmes pedig meghal a temesvári csatában a lázadók oldalán, miután a hősnő biztonságáról gondoskodik; és Eötvös engedi, hogy a róla elhangzó utolsó szavak Bebek Katalin szavai legyenek.

– Nagysád csalódik – mondá Katalin –, a szerelemnek néha egészen ellenkező hatása van; éppen házunkban láttuk az esetet. Nagyságod ismeré az íródeákot, kit szegény sógorom házában neveltetett. A fiú becsületes volt, legalább annak tartottuk, s aljas születése mellett is teljes bizalommal viseltettünk iránta. S mi történt?… A szerencsétlen beleszeretett Frusinába, s szörnyeteggé válik. Hogy húgomat hatalmába kerítse, nincs gonosz tett, melytől visszaijedne. Megtámadtatja a pesti lázadók által kerti lakásunkat. Frusina még most sem hiszi ezt, de nincs semmi kétségem… Magától Bornemiszától tudom, hogy az alávaló a parasztok szándékait már aznap reggelén, midőn házunk megtámadtatott, ismeré, s miért nem tudósított felőle, hogy biztonsságunkról gondolkozhattunk volna?

Az öreg Ártándi Tamás, ki Zápolya mellett ülve e beszélgetést hallgatá, itt Orbán vétke iránt kételyét jelenti ki, miután felfogása szerint mindaz, mit e szerencsétlen ifjú később a hölgyek megmentéséért tett, ellenkezőt látszik bizonyítani. – Bornemisza e tekintetben velem egyetért – folytatá –, csak tegnap mondá, hogy a szegény íródeáknál soha jobb s becsületesebb fiút nem ismert. – Már akármit mondjon Bornemisza, őnagysága igen csalódik, ha Orbánt ártatlannak hiszi – viszonzá hévvel Katalin –, éppen az, mit megmentésünkre tett, bizonyítja gonoszságát leginkább. Orbán azáltal, hogy minket ily roppant veszélytől megmentett, érdemet akart szerezni magának, miáltal Frusina szerelmét elnyerje. Az egész hosszú út alatt ez volt szándéka; ezért vezetett később, midőn Temesvárhoz közelíténk, nem a városba, hanem testvéréhez; ezért nem engedé, hogy rejtekünket elhagyva, Erdélybe vagy később csak Zápolya őnagysága táborába vonuljunk. Az alávaló mindég azon reménnyel kecsegteté magát, hogy végre húgom szerelmét mégis elnyeri. S midőn e remény eltűnt, s Frusina szerelmét, mint hozzá illett, méltó megvetéssel visszautasítá, akkor a szörnyeteg egyenesen elment Dózsához, ránk hozta cimboráit, s segítségükkel Frusinát arra kényszeríté, hogy magát vele az iszonyú ceglédi plébános által megeskettesse. – A dolog oly világos, minden gyermek átláthatja. – Megvallom – szólt közbe itt Zápolya –, alig foghatom meg, miért ellenezte Pál, ki a diáknak minden gonosztettét ismeré, hogy legalább holttestével érdeme szerint bánhassak? Ily ember nem érdemel egyebet, mint hogy csontjai az akasztófán száradjanak el. – Nemeslelkűség, nagyságos uram – válaszolt Katalin –, nemeslelkűség, minőre csak Pál képes. Nem bánt-e szintúgy Szaleresivel, ki házunkat feldúlatta, s ki életét nagyságod kegyessége után csak az ő közbenjárásának köszönheti? – Igazság – mondá az előbbi –, nem ismerek nemesebb lelkű férfiút Pálnál. Ami a diákot illeti, ennyi gonoszság csaknem elképzelhetetlen. – Nemesben az – mondá Katalin sóhajtva –, paraszttól minden kitelik. Mindég mondám szegény sógoromnak, hogy meg fogja bánni kegyességét, mellyel e jobbágyfiú iránt viseltetett… a szerencsétlen nem hitt szavamnak, pedig örökké igaz marad: a vér nem csal soha; valóban nemes tetteket – minő például Ártándi Pálé – csak nemestől várhatunk.

ez igen. ez realizmus.

*és nem “Flaubert is írhatta volna”

Tehát a költőnek a lehető legjobban uralnia kell azt, ami a műben történik. Ennek az uralomnak a forrása a poétikus tudatosság (tehát ami figyelembe veszi, sőt vizsgálva figyeli magát a rendet, magát a formát). Nincsenek ennél elsőbb rendű követelmények, ez az értelem és az őszinteség követelménye, és ez a legelső.
(Egy kivétel feltűnik: a – múltbéli – naivok. De az nem világos, mi ez a ‘naiv’ a ‘tudatos’-hoz képest. Pusztán a tudatosság hiányát nem jelentheti, legalábbis mert Lamartine vagy Béranger kritizálásakor nem naivról beszél, csak egyszerűen rosszról.)

“…Volt már valaha bordal, amit részeg ember írt? Nem kell mindig azt hinni, hogy minden az érzelem. A művészetben semmi sincs forma nélkül. Mindezzel azt akarom mondani, hogy a nők akik nagyon szerettek, azért, mert annyira eltöltötte őket, még nem ismerik a szerelmet; nincs meg bennük a szépség érdektelen szomja. Ők óhatatlanul mindig hozzákötik valamihez, valamilyen célhoz, valami praktikus kérdéshez. Azért írnak, hogy kielégítsék a szívüket, nem pedig azért, mert vonzza őket a Művészet, ez a magában hiánytalanul teljes elv, melynek éppúgy nincs szüksége semmiféle támaszra, akár egy csillagnak.” (Louise Colet-nak 1846. augusztus 12.)

“…Ezért aztán nincsenek se szép, se hitvány tárgyak, és a tiszta Művészet szempontjából szinte sarkigazságként lehetne kijelenteni, hogy egyáltalán nincs is tárgy, minthogy a stílus egymagában is abszolút látásmódja a dolgoknak.” (Louise Colet-nak, Croisset, 1852. január 16.)

“…Fölhangzik a barátok dicsérete, az illető a fejét veszti tőle, szellemileg elhízik, és azt hiszi a hájára, hogy egészség! Pedig ember volt a talpán ez a derék Gautier, és kitűnő művész lehetett volna belőle. De a zsurnalizmus, az árral úszás, a nyomor (de ne rágalmazzuk az erőseknek ezt a tápláló tejét), illetve inkább a szellemi kurvaság, mert arról van szó, végül is nemegyszer a kollégái színvonalára züllesztette. (…)
Visszatérek a Graziellára [Lamartine könyve]. Van benne egy jó lapnyi rész, csupa infinitivus: kora reggel fölkelni stb. Aki ilyesmire vetemedik, annak nincs füle; az nem író. Soha egy régi jó, kemény járású, feszes és dagadó izmú mondat. De nekem azért van valami stílus-elképzelésem: egy szép stílus, amit majd megteremt egyszer valaki, tíz év vagy tíz század múlva; ritmikus, mint a vers, és pontos, mint a tudományos nyelv, csupa hullámzás, gordonka-zsongás, szikra-villanás; úgy hatolna beléd, mint a tőr, és gondolatod végre úgy tudna siklani sima fölszínén, mint jó hátszéllel a csónak.” (Louise Colet-nak, Croisset, 1852. április 24.)

“…A legáltalánosabb hírnév sem nyugtatja meg az embert, és majdnem mindig úgy halunk meg, hogy bizonytalanok vagyunk benne, mit ér a nevünk, hacsak nem vagyunk hülyék. Így hát a hírnév éppoly kevéssé mérvadó a szemünkben, mint az ismeretlenség.
Én többet akarok: magamnak tetszeni. Számomra a siker nem cél, legföljebb eredmény. Én pedig a cél felé tartok, azt hiszem, elég régóta, ingadozás nélkül, s anélkül, hogy megállnék az útfélen, nőknek udvarolni, vagy aludni egyet a pázsiton. Ha már ábrándképekről van szó, mégiscsak jobban szeretem azt, amelyik magasabb.
Előbb vesszenek az Egyesült Államok, mint egyetlen elv. Inkább dögöljek meg, mint egy kutya, mintsem hogy akárcsak egyetlen perccel is siettessem a mondatomat, ha még nem elég érett. Elképzeltem magamnak egy bizonyos írásmódot és nyelvi pallérozottságot: ezt akarom elérni. Ha majd úgy érzem, hogy leszedtem a barackot, nem térek ki előle, hogy el is adjam, és hogy tapsoljanak hozzá, ha jó. Addig azonban nem vagyok hajlandó becsapni a közönséget. Ennyi az egész.” (Maxime Du Camp-nak, Croisset, 1852. június 26.)

“…Olyan jó olvasóval, asszonyom, és olyan rokonszenves olvasóval, amilyen ön, kötelesség az őszinteség. Válaszolok hát a kérdésére: Bovarynéban semmi sincs, ami “igaz” lenne: teljességgel kitalált történet; sem az érzelmeimből, sem az életemből nem tettem bele semmit. Éppen a személytelensége kelt illúziót (ha egyáltalán kelt). Egyik elvem ez: nem szabad magunkat megírni. A művésznek úgy kell jelen lennie a művében, ahogy Isten van jelen a teremtésben: láthatatlanul és mindenhatóan; érezni mindenütt érezzék, de látni sehol se lássák.
Aztán, a Művészetnek fölül kell emelkednie a személyes vonzalmakon, az idegek érzékenységén. Éppen ideje, hogy könyörtelen módszerrel megadjuk neki a fizikai tudományok pontosságát. Számomra a fő nehézség mindazonáltal mégis a stílus, a forma, az a meghatározhatatlan Szép, ami magából az alkotásból következik, s ami az Igaz fényessége, mint Platón mondja.” (Leroyer de Chantepie kisasszonynak, Párizs, 1857. március 18.)

A forma a tudat legnagyobb gonddal kialakított képe; a forma a tudat legvégső azaz legteljesebb vallomása; a közlés, amely akkor a legjobb, ha általa az értelem kimeríti önmagát és eléri azt, amit már nem tud meghaladni.
Nagyon jó ez a poétika. A kérdés az, hogy mi mond neki ellent, hogy mi az, amire már nem terjed ki; mivel Flaubert keménységet (könyörtelen teljességet) vár el a szerzőtől, úgy tűnik, hogy például a rendetlen szöveg, a szétszórt forma és a fogyatékos elbeszélő (ez utóbbiba a giccs ugyanúgy beletartozik mint az önirónia) ellentmondanak a szabálynak. De azért itt nincs oppozíció, a tündöklés és a rendetlenségek területei között nem átjárhatatlan a határ; legalábbis úgy érzem, mert a tudat teljes tündöklésére való törekvést, ami a kidolgozás módja, a szerzőn kéri számon, ehhez például blogíróinknak kevés köze van (ez világos), ám ez mégis másodlagos magához a tudathoz képest, ami pedig a szövegben van benne, egyértelműen magához a műalkotáshoz tartozik – s ennyivel nyitva marad a kiskapu. “…az a meghatározhatatlan Szép, ami magából az alkotásból következik”.

*

“A tulajdonom maradék része elfért egy hátizsákban és két kartondobozban. A dobozokat felpakoltam a szüleim padlására, a zsákot a hátamra vettem, és hazabicikliztem a bátyámhoz.

Ott üldögéltem és izzadtam.
Most végre csináltam valamit.
Ez nem valami marhaság.
Ez nem a TV2.”
(A fal című fejezetből)

“Hogy más irányba tereljem a gondolataimat, lapozgatni kezdtem egy régi fotóalbumot, amit a bátyámnál találtam. Több kép van benne rólam is. Még kicsi vagyok. És gyakran a legidétlenebb ruhákban. Bársonyból. Mindig ez a bársony.
Hallatlanul magabiztos lehettem kiskoromban.”
(Az idő című fejezetből)

Ezzel a monológ elég messze kerül a hagyományos (realista? – Flaubert jellemző módon nem vette ezt a szót komolyan) regénytől, lévén minden az előadás egynemű előterében. Azaz az elbeszélés nem a több szereplő által sokfelé osztott, széles, szétszórt térben zajlik, ahol az értelem lehetőségei túlnőnek az elbeszélőn (és az olvasón is), hanem egy világosan áttekinthető kis helyen, ahol ugyanakkor az is egyértelmű, hogy előadást látunk. A figyelem egyetlenegy körében összpontosul az egész próza.
A közvetlenség és egyszerűség ezen (kivívott) érzete, az ártatlanság szédületes szépsége szerintem ebből a visszavonulásból, ebből a színlelésnek a hiányából következik. Ez az, ami a fikció egyik szabályának megszegését is elhúzza magával, pontosabban értelmessé (költőien logikussá – lásd József Attila**) teszi; ugyanis a változatosság szabályával a Naiv. Szuper. jócskán ellenkezik, nagyon egynemű próza, és ilyen értelemben monoton. Az irodalomban a hasonló egyhangúság gyakran modorossághoz vezet, azt az illúziót keltve az olvasóban hogy önmagában, üresen látja a formát. De Erlend Loe úgy képes írni egynemű prózát, hogy abban a forma megmarad formának. Nagyon erős író. Minden mozdulata teljesen biztos.

“Zenés videót nézek a bátyám tévéjén.
Ritkán nézek tévét, de most kivételesen egy zenés videót nézek.
Marha klassz videó.
Az énekes Alanisnak vagy valami hasonlónak hívják. Énekel, miközben kocsit vezet. Amerikában. Három barátnője is vele van. Kirándulnak.
Alanis barna dzsekit és sötétpiros sapkát visel, azon a lányon, aki elöl ül, szintén sötétpiros pulóver van, a másik két lányon a hátsó ülésen pedig zöld, illetve sárga pulóver.
Tetszik a dal. Úgy tűnik, olyasvalamiről szól, hogy milyen kevéssé tudjuk befolyásolni azt, ami velünk történik.
A szöveg visszafogott, de a refrén az tök jó. Egy széken ülve döngetem a hátamat a zene ritmusára. Na most megint jön a refrén.
Egyszer csak észreveszem, hogy a négy lány tulajdonképpen egy és ugyanaz. Mind Alanis. Egyszerre csak egyet mutatnak. Csak a ruhája más. Elment kirándulni saját magával. És amikor énekel, saját magát látja a visszapillantó tükörben.
Igazán elbűvölő.
Minden jel szerint remekül érzi magát.
Szerintem az az Alanis a legaranyosabb, aki az első ülésen ül.
Egy ilyen lányt én is szívesen elfogadnék.
Baromira nem aggódik. Csak jól érzi magát. Ahogy esik, úgy puffan.

Amíg így bámulom, több dolog is eszembe jut.
Először is Amerikába kéne mennem és kocsit kéne bérelnem.
Nagyon klassz lehet. Csak úgy vezetni.
Másodszor pedig, jó lenne egy ilyen lánnyal találkozni, mint ez az Alanis, és összeköltözni vele. Hogy csak mi ketten legyünk. Ő és én. Sétálnánk apály idején, kavicsokat gyűjtenénk, és egy kis idő elteltével, amikor nagyjából megfelelne, gyerekeket csinálnánk.
A harmadik gondolat, ami felötlött bennem, az az, hogy már elvégeztem három évet az egyetemen, és nem tudom, mi leszek, ha nagy leszek.
Ez igazából a nagy kérdés.
Leginkább olyasvalaki szeretnék lenni, aki jobbá tudja tenni a világot. Ez lenne az igazán nyerő. De fogalmam sincs róla, lehetséges-e. Gőzöm sincs, mitől lenne jobb a világ. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem elég csupán kedvesen mosolyogni a szembejövőkre.
A második legjobb az, ha olyan valaki leszek, aki nem sok vizet zavar. Aki ugyan nem teszi jobbá a világot, de nem is ront rajta. Ez a verzió talán nem egészen kielégítő, de tartok tőle, a legtöbben idetartoznak. Nem lennék egyedül.
A legrosszabb lehetőség az lenne, ha olyanná válnék, aki ront a világ során. Ha lehet, ezt elkerülöm. Szinte minden áron. De nem hinném, hogy olyan egyszerű. Lehet, hogy tisztességtelen, rossz emberek közé keveredem. A legjobbakkal is előfordulhat. És akkor megnézhetem magam. És akkor valamivel még rosszabb lesz a világ, és nem tudok majd az emberek szemébe nézni az utcán.
Gyorsan megy az ilyen.

A negyedik dolog, ami eszembe jutott, hogy Alanisnak már biztos van barátja, és feltehetőleg nagyon jó fej.”
(a Négy című fejezetből)

A logikai összefüggéseket kivonja a mondatok közül, azaz nem fejteget, szinte alig következtet, összetetten semmiképp sem, nagyon kevés a ‘de’ és az ‘és’; az író visszaszorítja a közlést az osztatlan, egymondatos kijelentésre, ami a szöveget, a gondolkodást közvetlenné és felnőtthöz méltatlanul kidolgozatlanná teszi. Ez a ‘naiv’ és a ‘gyermeki’ az elbeszélőben, és ez az ‘őszinteség bája’; csak azt ostobaság gondolni, hogy ettől gyengébb lesz egy kicsit is.
Még egy megjegyzés: a naiv elbeszélésben, ahol a szereplő, az elbeszélő és a hitel forrása (vagyis az, akinek hiszünk) egyazon személy (például nem áll figyelmeztetően a fiatalember háta mögött egy józan és hallgatag, okosabb elbeszélő), ott minden megszólalás a történethez tartozónak, kellőnek tűnik; minden mondat, ami benne van, a monológban van benne. Másképpen szólva: nincsenek máshol levő mondatok. Megint másképpen: az egyszemélyes prózában az az érzetünk alakul ki, hogy nincs se ellen-, se mellék-szöveg, hanem egyedül (és mindenhol) az van mondva, ami mondva akar lenni. Ez tehát a mondanivaló és a mondanivaló tökéletes egysége.
(a könyvet fordította: Vaskó Ildikó)

*Az írás talán nem is más, mint az ellenszenvesség leküzdése. Ilyen értelemben kivonó jellegű munka, mint a szobrászat.
**A líra: logika, de nem tudomány.

–

2006. március 27., hétfő
…segítettek összerakni egy számítógépet, hogy tudjak vágni. aztán megvágtam azt az oltári szar anyagot a tanulásról, ajánlom, h a G.D. elégedett legyen, különben arghvaurrrbroah… aztán egy csomót beszélgettem azokkal a fiúkkal, és az egyik tök édes volt, így sztorizott ilyen kis ovisokról, akikkel dolgozott és teljesen átélte, hogy milyen cukik voltak a gyerekek… *^^* hazafelé meg odaadta a sálját, amin kalapos sárga emberkék voltak, és nagyon ronda volt az a sál, de abban volt az Erő, és nekem is lett Egóm, mikor felvettem! nagyon jó kedvem lett  tőle, mármint nem a sáltól, hanem a beszélgetéstől a technikus sráccal, mosolyogva jöttem hazafelé, tudod, mikor olyan boldog vagy, és nem bírod magadban tartani, de igazából nem is akartam, mert jól esik. pont ma, mikor a déli pontba mentem, olyan magányosnak éreztem magam, mint aki egyedül áll a világban, persze utánna ott volt flow, ami dobott a hangulatomon, meg kiderült, h kapott egy szupcsi digitális kamerát, szo amszterdamban
tudunk filmezni! de utazás közben, meg főleg h nem hallgattam zenét, olyan egyedül voltam… mikor leszálltam a metróról megcsapott ez a nyárillat, és kedvem volna körbesétálni a várost, csak holnap korán kell kelnem -_-” de ezt most muszáj volt leírnom, mert a boldogság még mindig szokatlan egy kicsit, és még mindig rácsodálkozom ezekre a pillanatokra, hogy egy tekintet egy illat vagy egy emberi lény közelsége ennyire boldoggá tehet… (http://loulee.freeblog.hu/)

Ez például egy krízises blog. Loulee (a szerző) gyakran a lelkesedés és az összeomlás hangján szólal meg, mi köti össze ezeket? Az, hogy mindkettőben nélkülözi a stabilitást. A világ hangulat, a gyomor ideges, a blogíró folytonosan keresi a megfelelő hangot. Ez egy elveszett történet, a kutatás szétszórt regénye; minden eleve bizonytalan, mert minden aznap történik; és a keresgélés a csodálatos benne, a kudarcok és a hányinger közepette. Talán azért, mert mi is ilyenek vagyunk?
Majdnem azt mondtam: sőt, mondom is, hogy ez vonalszerű helyett foltszerű próza. Igen, különben az irodalomban nem ismeretlen az a fajta elbeszélés, ami nem egy cél (mint a Cselekmény) felé halad, hanem több cél felé terjed, nem is előre-, hanem szét-. De azért ez még nem a kulcs a fenti maszatos prózához, csak amolyan észrevétel.

tulajdonképpen csodálatos életem van, csak a múltam nem kéne bele, na meg az a tény, hogy nem én élem az életem, hanem az élet él át engem. átfolyik rajtam, mint valami idióta vízfolyam. felettébb aggasztó. meg az is, hogy ilyeneken gondolkodom állandóan… valahogy kettő vagyok, és párhuzamosan élek. talán ezért nem is emlékszem sok mindenre, és ezért hat úgy, mintha folyton egy ködös álomra próbálnék visszaemlékezni, mikor a tegnapomra gondolok. (mluli.freeblog.hu)

Ez szerintem az egyik olyan loulee-bejegyzés, amit klasszikus szemmel is lehet olvasni.
Fél világot ér nekem ez a szerző, bárki is, merthogy egy fél világot találtam a segítségével. Az olvasás szabad. Segítettek, előírtak, magyaráztak sokan, adtak alapelveket az irodalomhoz; mindez illúzió volt, nem létezik. Az olvasás egyedül a te feladatod, és a rendetlenségből indulsz. Hasonlít az életre.
Blog annyi van mint szemét, esetleg lehet turkálni, akinek tetszik. Megjegyzem, valójában a klasszikusban is turkálunk, mégha polcra is van és ábécésorba rendezve.

*

What are we finding in a blog? There’s a sea of blogs, and the most general of them are not intended to be reading. The blogger usually keeps contact with her/his closest crew, plus entertaining her/his-self in the classic diarist manner. But reading is taking (appropriating), and meanwhile it likes stability, dependableness, the canon, it is also curious about the unidentified places and the insecure texts. This way reading could cover blogs too, although that is not the original function.
The blog, if read as a reading, is a much disordered form. Even if the more conventional-like part chosen, the text has mixed inspirations, from a lot sources. So the blog – the personal blog – is markedly under the effect of mess. At least by some aspects.
Possibly that’s the exciting in it. Assumable is that what we feel disorder, is not merely a lack. The portrait of the blogger is very disintegrate, in pieces, the lines are scattered, while this is one way of portraiting, i mean: writing.
It could happen to read a blog as a novel. And actually classic seashells also can be found in this very mixt text. And the storyline isn’t driven traditionally, but in a bit different and much messy way it still leads somewhere. Blog writing too has a poetics, though slightly slobbish.

2006, 27th of March, Monday
…i was helped to piece a computer
together for cutting. then i cut that load of shit stuff about
learning, i recommend G.D. to be pleased, unless it’s
arghvaurrrbroah… then i was talkin a lot to those chaps, and one of them was seriously sweet, telling about these little preschool-guys whom he worked with and totally relived how cute the kids were… *^^* on the way home he gave me his scarf that has hatted yellow manikins on it, and that scarf was like hell ugly, but the Force was within that, and me got some Ego when put it on! i began to feel far well because of it, not the scarf, but the conversation with the technician guy, so i was coming home smiling, you know, when you’re so joyed, and can’t keep that inside, but really, i didn’t even wanted to, because it feels so good. right today, when i was going to the Souther Point, felt so lonely like i were standing solely on Earth, of course affter then there was flow, that lifted my mood, plus it turned out she got a smashin digit cam, so in amsterdam we could film! but, before, underway,
mostly cause not listening to music, i was so alone… while getting
off of the underground i got this flavour of summer, and i really could have taken the air, in the city round, despite i got to wake early tomorrow -_-”
but i had to write this down, because happiness is still unusual a bit, and i still wonder on these moments, how a look a scent or a human’s presence could let me be this happy…(http://loulee.freeblog.hu/)

These quotes are from two weblogs of a blogger named ‘loulee’. The world is just moods*, stomach is nervous, blogger constantly searching for her voice. This is a scattered novel of searching; everything is unstable, since everything happens today, and this searching is the nice, the sympathic in it, midst the failure and nausea.

actually i have a wonderful life, just my past should be out of it, and the fact, that it isn’t me living my life, but life lives at me. it
flows through me, like some idiotic stream. highly distressing. also
that i’m thinking about stuff like these all the time… somehow i am
two, and living parallelly. maybe that’s why i disremember many things, and that is why it seems like if i would be constantly trying to recall a blurry dream, when i think of my yesterday. (mluli.freeblog.hu)

A half a world this author worth, whoever she is, as she turned me to a half of a world. Because: reading is free. People helped in it, gave instructions, rules, principles to literature; that was all illusion, doesn’t exist. To read is totally your challenge, and you start from the mess. The same is to life.
As many blogs as trash, so may we rummage, for our pleasure. You know we also just rummage in the classic, due it’s on shelves and in alphabetical order.

*this sentence is taken from a Hungarian poet from the XIXth., called Gyula Reviczky. We loved him in high school because one boy told he was died of hunger.

Hírünk sírban is hevít.
Ostobaság! Dőre hit!
…

Dehát tényleg fulladozik: először egy megszakítás nélküli, sornyi mondat, aztán két felkiáltás, amelyeknél a ritmus egyszerűen megáll. Az epilógus beszélője bemondja a sírlakók tételét, és ezen felhördülve nekikezd epilogikus mondandójának. Amely mondandóban keservesen kevés lesz a köszönet.
Barátunk szándékában nem a vitatkozás és gondolkodó cáfolat áll, hanem hogy rásüsse a közhelyre: ostoba baromság. Az állítás eleve szánalmas, szállóigeként idéztetik, gondolatsortól elszakítva és gondolattól mentesen; a beszélő csak támadni készül, úgy szögezi le (vagyis szögezi fel) ezt a bevezetés és folytatás nélkül maradó mondatot. Így az első sor ironikus közlés, azazhogy a monológ elején és így mindentől elszigetelve, olyannyira kiszóródik belőle az értelem, hogy végletesen közhelyes lesz: az állítás, itt a mogorva felszólaló beszédének elején önmaga közhelyévé válik.
Csak az a probléma, hogy az ostobaság cáfolatából semmi javunk nem származik. Az epilógus – a mű végéről szóló szöveg – érvénytelenít egy közhelyt, amelyik a vég nehézségét enyhítené. Így jön düh után tehetetlen rosszkedv; az írás kivonó jellegű munka (és igen hideg); mert, mit közöl ebben a minden utószavak utószóságát összefoglaló beszédben a költő? azt hogy “nem úgy van!”, jobb volna élni. Nem működik a hírnév, nem jóféle; “ennyi; és ez az igazság” közli a tömeg nevében beszélő Heine. Ebben éppenséggel nincsen sok köszönet.

Epilógus

Hírünk sírban is hevít.
Ostobaság! Dőre hit!
Jobban tud hevíteni
egy teheneslány, aki
vaskos szájjal csókot ad,
s dől róla a trágyaszag.
Úgyszintén jobb meleget
sugároznak a belek,
hogyha forralt bort, grogot
vagy puncsot nyelt a torok
egy lebujban, lókötők
s mocskos tolvajok között,
kik bitó alól léptek meg,
ámde élnek, lélegeznek,
s így irigylendőbbek is,
mint a hős, kit szült Thetisz.
Ő mondta ki igazunkat:
jobb annak, ki nyomorult rab
napfényben, mint Styx vizének
partjain az árny-vezérnek,
hérósznak, bárha e hérósz
költője maga Homérosz.
(ford. Eörsi István)

Ha már megtaláltam, idemásolom németből is.

Epilog

Unser Grab erwärmt der Ruhm.
Torenworte! Narrentum!
Eine beßre Wärme gibt
Eine Kuhmagd, die verliebt
Uns mit dicken Lippen küßt
Und beträchtlich riecht nach Mist.
Gleichfalls eine beßre Wärme
Wärmt dem Menschen die Gedärme,
Wenn er Glühwein trinkt und Punsch
Oder Grog nach Herzenswunsch
In den niedrigsten Spelunken,
Unter Dieben und Halunken,
Die dem Galgen sind entlaufen,
Aber leben, atmen, schnaufen,
Und beneidenswerter sind
Als der Thetis großes Kind -
Der Pelide sprach mit Recht:
ťLeben wie der ärmste Knecht
In der Oberwelt ist besser,
Als am stygischen Gewässer
Schattenführer sein, ein Heros,
Den besungen selbst Homeros.

(http://www.heinrich-heine.net/)

*

It seems – i got it last time – that the Epilog is a very angry, tense poem. It’s Heine’s, ‘epilogue’ only in a figurative sense, as an afterword at the end of life. I don’t know – isn’t it also irregular a bit? See it doesn’t sumarise anything (not the typic statement), neither takes the ending as a situation (not the typic epilogue), though it disclaims a classic, fitting (fitting specificly here) moral.

Félretéve a latolgatást, that poem is heaving of anger. ‘Twas the last time that i caught it: the second line has to be suffocating of bate (burbling with fury). This is an angry poem, and almost sure, were i telling myself, that the second line sounds sweltering of anger (sounds not in reading-outs, of course, i hardly believe in those). (I read it in the Hungarian translation of István Eörsi, and found an on-line English one, by Charles Godfrey Leland; the original German piece even does it more. It would be fine to know German.) Here is the first two line from Charles Godfrey Leland’s translation:

That our grave is warmed by glory —
Stuff and nonsense ! ‘Tis a story !
…

It does swelter, haltingly breath: first it’s one pauseless, one-line sentence, and then two shouts, where rhythm simply stops. The epilog’s teller recites the thesis of the inhabitants of the tomb, and giving a snort on that, begins the epilogical message. That message’s going to be an unwelcome, a painfully inconvenient one. This friend of ours hasn’t got arguing and discussion on mind, but to state just that this cliché is a rubbish bullshit. The miserable phrase is already defined as crap, since it’s evoked as a proverb, a topos, cut away and free from idea and any train of thought. The speaker is about assault, bombarding; so nails down (that is: nails up) this sentence cuting it away from induction or exposition. This first line is an ironic statement, since it is at the beginning of the monologue and so isolated, loses meaning so much that it becomes radicly banal: the phrase, here at the start of the morose speaker’s speak, comes to be it’s own bromide.
Our problem is, that there isn’t any use of the disclaimer of that fudge. The epilog – the text about the end of the thing – denies the topos which would ease the hardness of the end. Helpless sorrow follows anger; writing is a subtractive type of work (and really cold), because what’s told in this abstract of foreword’s forewordness? it is that “not like so!”, living would be better. Fame doesn’t work, not goodie; “that’s all; and this is the truth” tells Heine who speaks in the name of the many. This is not good news at all.

EPILOGUE

That our grave is warmed by glory —
Stuff and nonsense ! ‘Tis a story !
Better warmth than that’s imparted
By a milkmaid loving-hearted.
Kissing full-lipped and afire,
Though she reeks of dung and byre.
Why, a better, truer heat
Comes of drinking brandy neat :
Comes of drinking punch and swallowing
All the grog you can, and wallowing
In the dens of vilest stamp,
Filled with every sort of scamp
That has dodged the gallows-tree,
But who’s living, breathing free,
And who tastes of more that sweet is
Than the famous son of Thetis. —
Yes, Pelides spoke the truth :
” It is better, in good sooth
On the earth to live a slave
Than to rule on Styx’s wave
Mid the shadows first in glory,
Even though Homer sing your story.”

- Now that is Charles Godfrey Leland’s translation from 1891 or when. What’s an important difference between this and the Hungarian version or the original one, that the first line is not really a closed sentence, which gives strong proverb-ness in the other versions. Say, like this:
Our grave is warmed by glory.
Stuff and nonsense! ‘Tis a story!

The original poem also can be found online (http://www.heinrich-heine.net/), i copied it, look up there.

France Preseren: A húrokhoz

Húr zengése, légy ma lágyabb,
kedvesen busongj, dalom;
egy kemény szivű leány hadd
hallja titkos bánatom.
… (Tandori Dezső fordítása)

France Prešeren a szlovénok első költője, tizenkilencedik századi, romantikus költő, életében nem nagyon elismert. Az interneten végülis megtalálható, valójában kevéssé. Néhány fordítás olvasható angolul, talán a versek egynegyede; magyarul a Sonetni venec, a Szonettkoszorú “van”. (http://mek.oszk.hu/00400/00465/) Felteszem előnyös lenne szlovénul tudni. Ennyit egy költőről.

Ennek a versnek nem sikerült on line nyomát találnom, főleg magyarul nem, de angolul se jobban. Tandori Dezső fordította, a vékony 1975-ös kötetben olvasható. (Ez az egyetlen magyar nyelvű Prešeren-könyv, kivéve egy 2000-ben kiadott Szonettkoszorút; az OSZK katalógusa szerint.) Rátérek a versre.

Nem nagyon feltűnő szöveg. Jóöreg szerelmesvers, sláger-szavak, belle dame sans merci. Az elemek a helyükön vannak.
De az, aki itt szájat jártat, az nem a nőhöz beszél. Nincs semmi kiabálás, semmi emelt hang, a költő nem áll oda senki elé, a költő nem “él”, sokkal inkább dolgozik; mondjuk, hogy nem az utcán van, hanem a műhelyében. Nincsenek külső szereplők a versben, magánbeszéd hallható: a verselő a saját verséhez beszél. A hölgy téma, de még se nem szereplő, se nem hallgató; a költő beszél róla, de nem hozzá; csak a lírikus és a hangszer (húrok) vannak benne a versben. A beszélő elesengi szerelmét, kivált a 2-5. szakban, és ez is a művészi terv, a zenei utasítás része, “húrok, hadd bízok reátok/ ilyes üzeneteket”; a költemény (a hangzó költemény) a hódítás remélhetőleg használható eszköze. A szerelem költészetként létezik, másrészt ez eszköz, a versen kívüli szerelem kivívására (amely így már nem is versen kívüli).

Költészet és zene, (ez nem új), valamiképpen azonos, vagyis egy közös pontban összemosódik. Az első és az utolsó versszak utasításai tehát zeneiek, a költő a célhoz illő hangszínt, stílust, műfajt határozza meg, a lágyság és a kedvesen-busongás a művi karakter. “…légy ma lágyabb, kedvesen busongj”: erre kell a dalnak eljutnia.

A kegyetlen hölgyet meg kell lágyítani. Alighanem finom, könnyed stílus lesz a megfelelő, nem vidám ugyan, jócskán kesergő, elégikus; ám annak kedves, lágy, barátságos. Indie rock? A lényeg az, drága France (-Dezső), hogy szóljon a dal, és remegjük a sikert.

Húr zengése, légy ma lágyabb,
kedvesen busongj, dalom;
egy kemény szivű leány hadd
hallja titkos bánatom.

Hogy sápadozik az orcám,
szemem fénye hogy fakul,
hogy szerelmesen borongván
könnyem árad, hullva-hull;

mily erős és mily erőtlen
érte sóvárgó szivem;
s minden öröm messze tőlem,
minden vígság idegen;

s akármerre veszi léptét,
mindörökké arra von,
édes arcát, drága képét
szívem mélyén hordozom;

s tudja meg, hogy ez a dallam,
mely csak érte zengedez,
ha nem könyörülne rajtam,
mindörökre néma lesz.

Húrok, hadd bízok reátok
ilyes üzeneteket;
ó, bár meglágyítanátok
kegyes kegyetlenemet!

*