A tudat teljes tündöklése és a Forma / The full shining of consciousness and the Form
Csak egy igen keveset Flaubert-ről – az ember gyakran azokról mer nyilatkozni legkevésbé, akikre leginkább felnéz – a Stílus kapcsán.
A levelekben sokat beszél az irodalmi formáról és az alapos kidolgozásról. Az a látásmód érthető meg ezekben, amely a műalkotás minőségét az írói munkára, az írói tudatosságra vezeti vissza. Eszerint a helyes költői hozzáállás alapja az, hogy tudja, mit csinál. – Úgy tűnik számomra, hogy ez alól a feltétel alól nincs kibúvó.
Ez a gondolat az írótól mindenekelőtt tudatosságot követel, és minden játékot ennek a tudatnak rendel alá. A műalkotásban rend áll fenn, a szerző egyetlen lehetősége pedig ennek a rendnek a megszabására maga a kidolgozás. Az alapvető poétikai követelmény az, hogy semmi se maradjon az esetlegesség veszélyének kitéve, mivel az esetleges egyet jelent a kidolgozatlannal és potenciálisan a közhelyszerűvel, az üressel, a formátlannal, végülis a semmivel. (Egyik Flaubert-i szidalom: “A semminél is semmibb; de persze «nagyvilági». Milyen hülye! milyen hamis! milyen ócska!”.) A tetszés csúcsa pedig a szöveg totális irányítása, amelykor úgy tűnik, mintha az írás önmagát irányítaná; mert a szöveg egy a tudattal, pontosabban semmi más nincs benne. Ez a tudat teljes tündöklése.
Tehát a költőnek a lehető legjobban uralnia kell azt, ami a műben történik. Ennek az uralomnak a forrása a poétikus tudatosság (tehát ami figyelembe veszi, sőt vizsgálva figyeli magát a rendet, magát a formát). Nincsenek ennél elsőbb rendű követelmények, ez az értelem és az őszinteség követelménye, és ez a legelső.
(Egy kivétel feltűnik: a – múltbéli – naivok. De az nem világos, mi ez a ‘naiv’ a ‘tudatos’-hoz képest. Pusztán a tudatosság hiányát nem jelentheti, legalábbis mert Lamartine vagy Béranger kritizálásakor nem naivról beszél, csak egyszerűen rosszról.)
“…Volt már valaha bordal, amit részeg ember írt? Nem kell mindig azt hinni, hogy minden az érzelem. A művészetben semmi sincs forma nélkül. Mindezzel azt akarom mondani, hogy a nők akik nagyon szerettek, azért, mert annyira eltöltötte őket, még nem ismerik a szerelmet; nincs meg bennük a szépség érdektelen szomja. Ők óhatatlanul mindig hozzákötik valamihez, valamilyen célhoz, valami praktikus kérdéshez. Azért írnak, hogy kielégítsék a szívüket, nem pedig azért, mert vonzza őket a Művészet, ez a magában hiánytalanul teljes elv, melynek éppúgy nincs szüksége semmiféle támaszra, akár egy csillagnak.” (Louise Colet-nak 1846. augusztus 12.)
“…Ezért aztán nincsenek se szép, se hitvány tárgyak, és a tiszta Művészet szempontjából szinte sarkigazságként lehetne kijelenteni, hogy egyáltalán nincs is tárgy, minthogy a stílus egymagában is abszolút látásmódja a dolgoknak.” (Louise Colet-nak, Croisset, 1852. január 16.)
“…Fölhangzik a barátok dicsérete, az illető a fejét veszti tőle, szellemileg elhízik, és azt hiszi a hájára, hogy egészség! Pedig ember volt a talpán ez a derék Gautier, és kitűnő művész lehetett volna belőle. De a zsurnalizmus, az árral úszás, a nyomor (de ne rágalmazzuk az erőseknek ezt a tápláló tejét), illetve inkább a szellemi kurvaság, mert arról van szó, végül is nemegyszer a kollégái színvonalára züllesztette. (…)
Visszatérek a Graziellára [Lamartine könyve]. Van benne egy jó lapnyi rész, csupa infinitivus: kora reggel fölkelni stb. Aki ilyesmire vetemedik, annak nincs füle; az nem író. Soha egy régi jó, kemény járású, feszes és dagadó izmú mondat. De nekem azért van valami stílus-elképzelésem: egy szép stílus, amit majd megteremt egyszer valaki, tíz év vagy tíz század múlva; ritmikus, mint a vers, és pontos, mint a tudományos nyelv, csupa hullámzás, gordonka-zsongás, szikra-villanás; úgy hatolna beléd, mint a tőr, és gondolatod végre úgy tudna siklani sima fölszínén, mint jó hátszéllel a csónak.” (Louise Colet-nak, Croisset, 1852. április 24.)
“…A legáltalánosabb hírnév sem nyugtatja meg az embert, és majdnem mindig úgy halunk meg, hogy bizonytalanok vagyunk benne, mit ér a nevünk, hacsak nem vagyunk hülyék. Így hát a hírnév éppoly kevéssé mérvadó a szemünkben, mint az ismeretlenség.
Én többet akarok: magamnak tetszeni. Számomra a siker nem cél, legföljebb eredmény. Én pedig a cél felé tartok, azt hiszem, elég régóta, ingadozás nélkül, s anélkül, hogy megállnék az útfélen, nőknek udvarolni, vagy aludni egyet a pázsiton. Ha már ábrándképekről van szó, mégiscsak jobban szeretem azt, amelyik magasabb.
Előbb vesszenek az Egyesült Államok, mint egyetlen elv. Inkább dögöljek meg, mint egy kutya, mintsem hogy akárcsak egyetlen perccel is siettessem a mondatomat, ha még nem elég érett. Elképzeltem magamnak egy bizonyos írásmódot és nyelvi pallérozottságot: ezt akarom elérni. Ha majd úgy érzem, hogy leszedtem a barackot, nem térek ki előle, hogy el is adjam, és hogy tapsoljanak hozzá, ha jó. Addig azonban nem vagyok hajlandó becsapni a közönséget. Ennyi az egész.” (Maxime Du Camp-nak, Croisset, 1852. június 26.)
“…Olyan jó olvasóval, asszonyom, és olyan rokonszenves olvasóval, amilyen ön, kötelesség az őszinteség. Válaszolok hát a kérdésére: Bovarynéban semmi sincs, ami “igaz” lenne: teljességgel kitalált történet; sem az érzelmeimből, sem az életemből nem tettem bele semmit. Éppen a személytelensége kelt illúziót (ha egyáltalán kelt). Egyik elvem ez: nem szabad magunkat megírni. A művésznek úgy kell jelen lennie a művében, ahogy Isten van jelen a teremtésben: láthatatlanul és mindenhatóan; érezni mindenütt érezzék, de látni sehol se lássák.
Aztán, a Művészetnek fölül kell emelkednie a személyes vonzalmakon, az idegek érzékenységén. Éppen ideje, hogy könyörtelen módszerrel megadjuk neki a fizikai tudományok pontosságát. Számomra a fő nehézség mindazonáltal mégis a stílus, a forma, az a meghatározhatatlan Szép, ami magából az alkotásból következik, s ami az Igaz fényessége, mint Platón mondja.” (Leroyer de Chantepie kisasszonynak, Párizs, 1857. március 18.)
A forma a tudat legnagyobb gonddal kialakított képe; a forma a tudat legvégső azaz legteljesebb vallomása; a közlés, amely akkor a legjobb, ha általa az értelem kimeríti önmagát és eléri azt, amit már nem tud meghaladni.
Nagyon jó ez a poétika. A kérdés az, hogy mi mond neki ellent, hogy mi az, amire már nem terjed ki; mivel Flaubert keménységet (könyörtelen teljességet) vár el a szerzőtől, úgy tűnik, hogy például a rendetlen szöveg, a szétszórt forma és a fogyatékos elbeszélő (ez utóbbiba a giccs ugyanúgy beletartozik mint az önirónia) ellentmondanak a szabálynak. De azért itt nincs oppozíció, a tündöklés és a rendetlenségek területei között nem átjárhatatlan a határ; legalábbis úgy érzem, mert a tudat teljes tündöklésére való törekvést, ami a kidolgozás módja, a szerzőn kéri számon, ehhez például blogíróinknak kevés köze van (ez világos), ám ez mégis másodlagos magához a tudathoz képest, ami pedig a szövegben van benne, egyértelműen magához a műalkotáshoz tartozik – s ennyivel nyitva marad a kiskapu. “…az a meghatározhatatlan Szép, ami magából az alkotásból következik”.
*
